Jelentem, kibújt Bogi első foga! A jobb alsó metszőfog tisztelt meg bennünket érkezésével és egyúttal elültette bennem a rettegés csíráját, hogy vajon mostantól mennyire fog fájni szopi közben az eddig is tapasztalt namostaztánjólösszeszorítomaszám tornagyakorlat.
A baba egyúttal úgy is döntött, hogy mától fogva hozzátáplálódik, mert zordon mamája meggyőződésétől, tapasztalatától, no meg holmi WHO ajánlások által befolyásolva nem ad az anyatejen kívül mást, így fogta magát és az estebédül felszolgált párolt rizsből jókorát kimarkolt, amit aztán azonnal a szájába tömött. Nem ízlett neki. A só lehetett a ludas. : )
Ma még egy produkcióra sor került, úgy döntött, teszteli a mamáját, bírja-e a szíve az izgalmakat. Nagyon álmos lévén Zsófi lányom megkértem vigye fel az alvásul szolgáló óriási ágyunkba, mivel több vendéggyerek okán a köztünk/rajtam alvás meghiúsult. Jut eszembe, vegyek majd egy decibelmérőt.
Szóval Bogi fent, én lent, mindketten nyavalygunk a magunk nyelvén. Amikor hangosabbra váltott a nyavalygás, felnyargalok a szobába, amit piszok jól tettem, ugyanis a nagypárnát magára húzta derékig és nem bírt szabadulni alóla. A megmentés után pár percig más tudatállapotban léteztem és valami hála, hála mantrát ismételgettem, rám egyáltalán nem jellemző módon. Utána még roszabb lett, amikor belegondoltam, hogy mi van, ha nem bírja szegény szusszal én meg azt hiszem elaludt?
Ezek után ismét meggyőződtem saját igazamról, amit ugyan sokat támadnak, hogy a gyereknek az anyja mellett, de leginkább az anyján a helye.
