Otthonoktatós találkozó- elveszett bejegyzés 2014. október

A közelmúltban otthonoktatós találkozón voltam. (A Fonóban is rendeztek oo találkozót, de ahol én voltam, az egy szűkebb körű, Életiskola-kör néven futó találkozó volt.)

Olyan családok, anyukák jöttek el, akik már otthon oktatnak, vagy tudatosan tervezik valahogyan kivitelezni az otthoni tanulást, „életiskolázást”. Volt olyan résztvevő, akik elkezdték az iskolát, aztán a negatív élmények hatására lettek otthontanulók, de voltak olyanok is, akik szinte a kezdetektől, vagy az ovis élet kudarcaitól vezérelve erre készülnek, bele sem kezdve az állami oktatási rendszer valamely intézményébe. Aztán iskolába járó gyerekek szülei is voltak, akik szeretnék valamilyen módon, más családokkal összefogva megoldást találni az iskolanélküliségre, mert annyira lélekölőnek látják, már első-másodikban az állami iskolát. Minket nagyon érdekel a téma, mert a nagyoknál szerzett rossz tapasztalataink miatt a kicsiknél más utat próbálunk keresni. Barni alig járt oviba is, mert nem szerette és mivel itthon vagyok Bogival, ezért ez nem okozott nehézséget.

Szó esett arról, hogy ki, mennyire tervez előre, néz tantervet, tanul vizsgákra, kinek van egyáltalán tankönyve, mert egyáltalán nem mindenki gondolja kikerülhetetlenül szükségesnek az iskolai tankönyvek használatát.

Az életiskola lényege, hogy szülő és gyerek/gyerekek, együtt élik mindennapjaikat, beszélgetnek, mesélnek, a felmerülő gyereket érdeklő témákat megvizsgálják, kielégítik kíváncsiságát. Rajzolnak, énekelnek, táncolnak, kirándulnak, megismernek mesterségeket, élethelyzeteket, ünnepeket, az időjárást és minden egyebet, ami csak felmerülhet életükben. A tudás, amit így szereznek, használható, az életben alkalmazható. Például főzésnél mérnek, a Hold változásaikor az eget kémlelik, a magyar nyelv és irodalom elsajátításakor olvasnak, mesélnek. A piacon számolnak, megtanulják az Élet minden csínját-bínját. Mindezt szorongás, uniformizálás, számonkérés, beskatulyázás nélkül teszik. Hozzám és gyerekeimhez, bár azt hiszem minden EMBERHEZ ez áll közel, ez a fajta tanulás az ami természetes. Angol nyelvterületen ezt unschooling-nak nevezik, bár nekem sokkal jobban tetszik az életiskola elnevezés.

Tulajdonképpen annyira közel áll hozzám ez az egész, hogy néha olyan érzésem van, már rég otthon oktatunk, nem is kell ezt elkezdeni. Ami természetesen igaz, tekintve, hogy az összes gyerekünk élete első pillanatától tanul és tanul. Azt mindenki természetesnek veszi, hogy gyereke megtanul mászni, majd állni, aztán elindul. Az is természetes, hogy hallva ANYAnyelvét (nem óvoda, apa, vagy nagyinyelvét) megtanul beszélni. Persze semmi bajom az apákkal, nagyikkal, sőt, szerencsés aki mellet sok szerető, támogató családtag áll, de élete első éveiben az anya tölti be legfontosabb, legközelibb szerepet életében. Az viszont már hihetetlen negatív reakciókat vált ki az emberekből és nem gondolják természetesnek, hogy nem jár oviba a legkisebbünk, sőt, tanítani is otthon szeretnénk a két kisebb gyerekünket. Nem gondolom magunkat polihisztornak, nem értünk mindenhez, nincs mindenre kész, konzerv válaszunk. De azt hiszem, ez szerencsés. Mindennek utána lehet alaposan nézni, rengeteg könyvünk van a polcon, amit bármikor lekaphatnak, utánanézhetnek annak, ami érdekli őket. Tagok vagyunk a könyvtárban és végső esetben ott az internet is.

Így azt is látja a gyerek, hogy szülei nem tévedhetetlenek, nem állítják be magukat ikonnak, hanem mindenről természetesen tudnak és akarnak beszélni, akár gyengeségeinkről, hiányosságainkról is.

Vidéki gondolatok-elveszett bejegyzés 2014. november

Egyik este nézegettem a neten eladó területeket 2 és 5 Ha között, ház nélkül, hogy a vágyott szalmaházat felépíthessük majd oda. A tömegkályháról és a komposzt toalettről is okosodtam, nagyon magával ragadott a téma. Semmi sárga csekk, kivétel a telefonszámla, de arról, meg dönthetnénk, hogy legyen, vagy ne legyen (lesz). Állatok, vetemény, nyugalom.
Kezdem úgy érezni, hogy már rég elmehettünk volna, a halogatás oka elsősorban az, hogy a saját ketrecünkből nem tudunk szabadulni. Az a bizonyos mókuskerék. Meg a rokonok, meg a lány gimije, a fiú sulija, barátok, munkahelyek. Én meg csak vágyódom, mennék, szerintem boldogságot hozna a többi családtagnak is. Boldogságot hozna?

Dilemma-2014. november elveszett bejegyzés

Ellátogattunk egy hete a közelünkben lévő református általános iskola nyílt napjára. Barni is jött, hiszen ő az elsődlegesen érintett fél az ügyben.
Amíg ő a gyerekekkel és a tanítónénikkel játszott, mi meghallgattunk az iskola igazgatójának tájékoztatását. Nagyon kis, családias iskola, szeretetteljes légkörrel, kedves családokkal. Főként reformátusok, de kis számban katolikus, illetve egyéb felekezethez tartozó gyerekek járnak ide, de akad pár semmilyen egyházhoz nem tartozó család is. Mi ez utóbbiak táborát erősítenénk, ha jelentkeznénk ide és ha fel is vennének. Fiunk kijelentette a nyílt nap után, hogy ő ide akar járni és drukkol, hogy felvegyék.
Zolinak is nagyon tetszett, ez elég erős érv, mert ő a legnagyobb kritikus.
Én már kezdek megkattani, annyit jár a fejem ezen a kérdésen. Párom nyugtat, azt mondja, hogy nyugodtan megpróbálhatjuk, ha bármi nem úgy alakul, ahogy elsőre gondoljuk, azonnal kivehetjük (ha felveszik) és taníthatjuk itthon, ahogy elterveztük. Ha jól érzi magát (és felveszik), veszi az akadályokat, akkor járjon ide nyugodtan.
Van egy csoport, ahol otthon oktató anyák beszélgetnek, hihetetlenül sokat tanulok tőlük, rengeteg nézőpont eszembe sem jutott eddig. Nagyon örülök, hogy tagja lehetek. Függetlenül attól, hogy merre vezet utunk.
Még jó, hogy Bogi nem is ovis, felőle még nyugodt vagyok.